magazin

A wmn.hu interjúja Nagygyörgy Miklóssal.

Érinthetetlen családfenntartóból Csiribirire járó apuka lett, a Down-szindrómás kislánya születése utáni sokkból építette fel saját, immár tudatos apaságát. Aztán vállalkozásba is kezdett, és most szeretné megmutatni a többi apának, hogy miért jó tényleg jelen lenni a család életében. Trénerekkel és gyerekpszichológusokkal dolgozik együtt az apás hétvégék programjain, de a „pszichológus” szót már nem írja ki az oldalra, mert azt tapasztalta, ez sok apát visszarettent. Neki minden programra háromszor kell elmennie, mert három lánya van, és a náluk rendezett eseményekre egy apuka csak egy gyerekkel érkezhet. Ennek személyes oka is van, de a szakemberek is egyetértenek abban, hogy mennyire fontos a kettesben töltött idő. Nagygyörgy Miklóssal Tóth Flóra beszélgetett.

Tóth Flóra/WMN: Az apás programok neve eddig „Apaépítő” volt, de pont most módosítottátok „Apa meg én”-re. Mi a névváltoztatás oka?

Nagygyörgy Miklós: Nagyon beleszerettem az Apaépítő névbe, és kicsit mindannyian így voltunk vele a három alapítótársammal. Mi a csapatépítésre asszociáltunk, és arra hogy a gyermekem építi az én apaságomat, én meg neki az apaképét. Nekünk ez volt a szó üzenete. Viszont voltak anyukák, akik azt mondták, hogy nagyon jó ez a cucc, de a férjeik felmentek a weboldalunkra, és oda volt írva, hogy „apaépítő” meg „gyerekpszichológus szakértők”, és ettől megijedtek, hogy őket „vizsgálni” fogják itt, meg valakik „rendbe akarják rakni” az apaságukat.

Sokan vannak, akik azt gondolják, hogy akkor megyek el bármit építeni, fejleszteni, ha baj van – akkor kell építeni az apaságomat, ha nem jó.

És a név erre kicsit ráerősített.

Voltak olyan apukák, egy testvérpár, akik a horgász hétvégén este a parton ülve (már oldottabb hangulatban) mesélték, hogy megsértődtek, amikor saját édesanyjuktól, tehát a nagymamától kapták a programot karácsonyra. Nem értették, miért, mert szerintük ők nem rossz apák. És aztán hozzátették, hogy „de hát ez rohadt jó cucc”, nem is gondolták volna. Egy üzletember apuka mondta, hogy ez fantasztikus vállalkozás, szívesen befektetne, és világszinten is egyedülálló – ezeket a szavakat jól ismeri, de a barátainak nem merte elmondani, hogy „apaépítő” hétvégén volt. Inkább azt mondta, hogy apatábor, mert az apaépítő szerinte annyira pejoratív.

Úgyhogy mi maradunk apaépítők, mert építeni szeretnénk az apákat, de a programok neve Apa meg én lett.

Mert a gyermekedről meg rólad szól. Kettőtök kapcsolatáról, kötődésről, a gyermeked önbizalmáról, jövőjéről, nem az apaságról pszichológiai értelemben.

T. F.: Te hogyan jutottál el oda, hogy tudatosan építsd a saját apaságodat?

N. M.: Én nagycsaládból jövök, és olyanból, ahol a szüleim a mai napig nagyon szoros kapcsolatban vannak. Gyerekkoromban az volt a leosztás, hogy édesapám a férfi, aki dolgozik, konzervatív és racionális. Amikor megszületett az első lányom, Julcsi, akkor én tovább is vittem ezt a mintát. Én voltam a családfenntartó, az érinthetetlen titán. Az volt az elképzelés, hogy két gyerek, autó, sikeres vállalkozás, minden tökéletes lesz.

És erre kaptuk Zsuzsit, akiről születésekor derült ki, hogy Down-szindrómás. Szűrtük, hiszen nyilván a sikeres életnek az is része, hogy a géneket is megnézzük. De Zsuzsi ezt a kis plusz tulajdonságát ügyesen elbújtatta. A doktornő első kérdése a szülés után az volt, hogy „voltak maguk genetikai vizsgálaton?” Én meg ott álltam a szülőszobában egy kamerával összeomolva.

A sokk után másfél év teljes köd következett. Akkor még keményebben dolgoztam, mert egy férfi, erős és nem sír. Annyira, hogy ráment majdnem az egészségem is. Elvesztettem az élet értelmét. Bejártam az irodába, utaztam. Zsuzsi első szülinapján például pont Linzben voltam. Akkor már volt baj bőven.

És eljött az a pont, amikor már nem bírtam tovább feszíteni a húrt. Kiszálltam. Nem volt könnyű, mert ott tartott a pénz. De arra jutottam, hogy ennél rosszabb már nem lehet. Azóta lett egy olyan munkám, ami inkább a keresetről szól, mint a kiteljesedésről. A feleségem és én is elkezdtünk önismerettel foglalkozni. Egymást inspiráljuk folyamatosan.  

Mivel a reál tárgyak világából jöttem, én „a szeretetet is tudom ábrázolni” koordináta-rendszerben. De közben rengeteget tanulok lélekről, sorsról, mintákról, kapcsolatokról. És ennek az önismereti munkának köszönhetően kezdtem el értékelni a gyerekeimet, olyannak elfogadva őket, amilyenek. Ezen az úton alakult ki az is, hogy valami ilyesmire építek vállalkozást, hogy az elfogadást népszerűsítsem valamilyen módon. Ebből jött az apaépítő ötlete is. A munkahely váltás után volt időm a gyerekekkel Csiribirire meg Diridongóra járni, és rájöttem, hogy szinte semmi másnak nincs értelme a világon, mint velük foglalkozni. Három év alatt tanult meg Zsuzsi járni, utána pedig beszélni. És én ott voltam mindegyik mozzanatnál, ami varázslatos.

T. F.: Sok olyan helyzet van, ahol az apukák szívesen ott lennének, de nem tudnak… vagy a munka miatt, vagy azért, mert esetleg az anyukák nem engedik oda őket. Ezt nem tapasztalod apaépítőként?

N. M.: Mondtam ilyen mondatokat régen én is, hogy „az apák” meg „az anyák” általánosan, de most már azt látom, mindenki más, attól függően, hogy milyen mintát látott, mire van igénye, mit hozott az élet. És sok minden döntés kérdése.

Nekem tényleg akkora pálfordulásom volt ebben a témában, hogy őrület. Kezdem megérteni a saját viselkedésemet, ahogy tanulok a hatalomról, az uralkodásról, a felelősségvállalásról a családon belül.

Most már látom, hogy „ahány ház, annyi szokás”. De abban valóban igazad van, hogy van olyan, amikor „anyu nem engedi oda aput”. És olyan is, hogy „apu nem akar odamenni”. Vannak kitűnő játszótéri beszélgetéseim anyukákkal.

Ott hallottam az egyiktől, hogy ő tudja, hogy a férje négy és öt között végez a munkahelyén, de inkább bent marad az Indexet nyomogatni hétig, mert fürdetésre jobb hazaérni, mint a délutáni bolondokházára.

T. F.: Tehát a ti programjaitok, mondjuk, azoknak az apukáknak szólnak, akik inkább bent maradnak a munkahelyükön, mert nem megy nekik könnyen a bekapcsolódás a délutáni őrületbe?

N. M.: Szerintem az apaság eleve egy nagyon bűntudattal teli dolog. „Eleget vagyok vele?” „Jól tettem, hogy rákiabáltam?” „Meg kellett volna engedni…” És szoktam gondolkozni, hogy ki miért jön el a programjainkra.

Vannak, akik nagyon tudatosak, sok közös programjuk van a gyermekeikkel, és egy apa+én hétvége érdekes extra ebben. Van, aki azért jön el, mert nincs ideje, de ő maga választja ki a programot, és megérti azt is, hogy miért fontos végigcsinálni gyerekkel is. És van olyan, elég nagy csoport, akiket a feleségük fizet be.

Sok apuka magas pozíciót tölt be a cégénél vagy saját vállalkozást vezet, tehát valószínűleg sokáig vannak bent az irodában. Vannak még az elvált apukák, akiknek szintén szuper hétvégi program ez. Előfordul, hogy a patchwork- családokból az új apuka jön el „új gyermekével” csapatot építeni.

A teljes interjút a wmn.hu oldalán tudjátok elolvasni. Kattints a teljes cikkért»»

Ez is érdeklehet:

Apa+én raftingolunk - Salza folyó

Közösen sportolunk. Egymásra utalva, csapatban dolgozva, akadályokat legyőzve. Valószínűleg hasonlóan megy ez a hétköznapokban is. És ha ezt megértjük, megfontoljuk és megváltoztatjuk…?!  Élménybeszámoló a Salza folyót bejáró vadvízi kenus hétvégénkről. Sok sok forrásvízzel... 2024. nyarán 4 csapattal is megcélozzuk Ausztriát.

Apa+én hószán túrán a bihari havasokban

Csodálatos a reggel. Szikrázó napsütés, -6 fok. Irány a hószán parkoló 1400 méteren. Yamaha és Polaris szánok 130-140 lóerővel. Az apa+én hószántúra igazi bakancslistás élmény. Garantáltan olyan, amiről gyermekeink mesélnek majd az unokáiknak és ahova Apa talán jobban vágyik mint a csimoták. Aki már járt itt, mindig vissza akar térni.